Barnag története
Németbarnag település térképe 1853/55
(Marton József mérnök. VeML Térképgyűjtemény. Kéziratos térképek gyűjteménye T-310)
A település neve etimológiailag a szláv barlang szóval függ össze, amely régebben földbe vájt lyukat, gödröt is jelenthetett. A falu területe a 11. századtól lakott volt. A település első írásos említése 1082-ből való, nevét akkor Villa Barlog alakban jegyezték föl, 1233-ban Barlag/Barloc formában volt olvasható. János vöröstói plébános 1276. szeptember 4-én tett vallomása szerint jelen volt, amikor Árpád-házi Margit könyörgésére Bethe de Barloc fia meggyógyult. 1284-ben már állt temploma, amikor Erzsébet királyné Barnag földjét, melyen a királyné szakácsai laktak, a Vázsony nemzetségbeli Mencseli búza fia Móricnak adta. Ők építették 1384-ben barnagi birtokukon azt az erősséget, amely Zádor-vár néven ma is látható Pécsely felett. A 13. századtól a Vázsonyi nemzetség birtokában álló területet 1472-ben a „törökverő” Kinizsi Pál kapta meg, az 1488. évi adólajstrom alapján Barnag 27 portája Kinizsi Pál jól jövedelmező birtokaihoz tartozott, a barnagi porták 26 forintot adóztak a várúrnak. Kinizsi halála (1494) után birtokait felesége, Magyar Benigna örökölte, majd az második férje, Horváth Márk révén a Horváth családra szállt, mely utolsó férfisarjának haláláig birtokolta. A Horváth család kihalása után a királyra visszaszállt birtokokat az uralkodó Zichy Istvánnak adományozta 1649-ben. A török kiűzése utáni első nagy összeírás idején, 1696-ban a Zichy család kezén volt Palota és Vázsonykő vára a hozzá tartozó falvakkal együtt. A 18. században a család birtoklása Veszprém megyében 17 településre terjedt ki, többek között Vöröstóra és Barnagra is. 1851-ben a Todesco család vásárolta meg a vázsonyi uradalmat, de 1913-ban ismét visszakerült a Zichy család tulajdonába, akik az államosításokig birtokolták. 1526-ban már két településrész létezett: Barnag és Kys-Barnag. A török hódoltság alatt a vázsonykői várhoz tartozott a falu, a megmaradt lakossága a vár védelmébe húzódott, onnan művelte szántóföldjeit és szőlőit. A 17. századi különböző forrásokban olvashatunk a barnagi református lelkészekről, 1629 és 1732 között feltételezhetően református közössége (is) volt a falunak. A török időkben Barnag lakossága is megfogyatkozott. Az 1696. évi összeírás 7, az 1715. évi összeírás 11 magyar nevű telkes jobbágyot és 3 zsellért vett számba. A Zichy-család már a század elején kísérletet tett német jövevények letelepítésére. Barnagi birtokukra 1714-ben telepítették le a dél-németországi Katzentalból érkező Czipff Sebestyént és házanépét, a család neve 1735-től (is) olvasható az anyakönyvekben. Egy 1720-as összeírás 10 magyar jobbágyról tett említést, akik 51 pozsonyi köböl földet szántottak két dűlőben. 1720-as évek közepén érkeztek újra nagyobb számban német nyelvű jövevények a faluba, akik a hagyomány szerint azonban Svájcból és a Fekete-erdőből jöttek. Számuk pár évtized alatt jelentősen növekedett. Egy 1729-ben készült összeírás szerint 12 telkes jobbágy (20 fiúgyermekkel) gazdálkodott Kisbarnagon, 1757-ben Padányi Biró Márton veszprémi püspök egyházlátogatása során viszont már 66 német családot írtak össze 302 fővel, és 17 magyar háztartást 102 családtaggal. Az 1820-as évek végéig még növekedett a népesség, majd az 1850-es évek úrbérrendezését követően a lakosság száma egyre csökkent (1869-ben 359, 1890-ben 326, 1930-ban 272), jelenleg alig százan élnek a faluban.
Németbarnag (1947 után Barnag) település népessége
A telepítést követő időszakban Barnagon még egy ideig egymás mellett éltek magyarok és németek, sőt feltehető, hogy az új telepesek a puszta telkeket, a még meglévő házakat szállták meg. Részben ezzel magyarázható a magyar határnevek továbbélése. A különböző etnikumok belső vándorlás útján aztán külön falurészbe tömörültek, állandósult a 20. század közepéig fennálló Magyarbarnag és Németbarnag elnevezés. Annak ellenére, hogy a település termőföldje szegény, terméketlen, csak rozs és kukorica, káposzta, hajdina és len termesztésére alkalmas, az itt megtelepült német családok gyarapítani tudták vagyonukat. Az egyik bevételi lehetőségük az állattartásból származott. A németbarnagi határ nagyobbik része erdő és legelő volt, ahol a 19. század közepéig sertéseiket makkoltathatták, rideg tartású marháikat legeltethették kora tavasztól késő őszig. Ezen kívül jelentős bevételi lehetőséget jelentett a pécselyi és aszófői szőlőhegyen megvásárolt szőlők jövedelme, amely megalapozta gazdasági gyarapodásukat. A kelet-nyugati irányban elnyúló falunak ma is jóformán csak egy utcája van, az egykori református-magyar és a katolikus-német falurészek összeérnek, ugyanakkor a két közigazgatásilag különálló települést az 1940-es évekig táblák választották el egymástól. Mindkét falurésznek önálló infrastruktúrája volt: templom, iskola, temető, kocsma. Jóllehet 1946 után a falu német lakosságából senkit sem telepítettek ki, a mezőgazdálkodás erőszakos államosítása, illetve az ezzel járó gazdasági átalakulás nyomában a lakosság drasztikus méretű elvándorlása következett be. Az 1940 utáni népszámlálási adatok anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó mutatói nem megbízhatóak.